Változó világ kommunikációs,kulturális vímányai

A különbség a között, amit megteszünk és amire képesek lennénk

        Egy Birodalom tündöklése 2.

A Nagy Szulejmánnak is nevezett szultán uralkodása idején érte el a Török Birodalom a fénykorát. Uralkodásának végén a birodalom 3 kontinensre terjedt ki. Szulejmán szultán jó hadvezér és szervező volt, aki rendet tartott a birodalmában. Átfogó adózási felmérést készíttetett és először foglalta írásba a szokásjogot. A török terjeszkedés alapja a rendkívül erős központosítás volt, ami lehetővé tette az állam számára a birodalom erőforrásainak összpontosítását. A birodalom központi állami szervét Bab-i-Alínak, Hatalmas vagy Fényes Portának nevezték, melynek élén az első miniszter, vagyis a nagyvezír állt, aki a korlátlan hatalommal rendelkező szultán után következett. A nagyvezír még rendeletek (firmánok) kiadására is jogosult volt. Alatta álltak a vezírek, ők alkották a szultáni tanácsot, a „dívánt”. A birodalom egész területe a szultán tulajdona volt, vagyis az európai államokkal ellentétben itt nem alakultak ki öröklődő földbirtokok. A szultán a fontosabb városokat, gazdagabb földterületeket (az ún. hász-birtokokat) megtartotta magának, míg a többit a hű szolgálat fejében kiosztotta lovaskatonáinak, a szpáhiknak. Ezt a birtokot azonban a szultán bármikor vissszavehette. A szultáni haderő másik oszlopát a janicsárok serege képezte, akik jól felszerelt és kiképzett gyalogos harcosok voltak.
A janicsárokat főként a keresztény lakosság gyermekeiből verbulálták, akiket a szülők az ún. gyermekadó (devsirme) fejében adták át a szultán hadserege számára. A muszlim fanatizmus szellemében nevelt gyerekek (mindannyian a bektasi dervisrend tagjai is voltak) később az uralkodó leghűségesebb katonái lettek, akik közvetlenül a szultán fennhatósága alá tartoztak. Számuk kezdetben mintegy 40 ezer főből állt, de a XVII. század elején már 90 ezer fő volt a létszámuk. A hódítások szakában ők voltak a birodalom legütőképesebb hadereje. Nem csoda, ha az Oszmán Birodalmat Marx a tanulmányaiban a „középkor egyetlen valódi katonai államának” nevezte. A hanyatlás Ennek a hatékony, nagy létszámú (II. Szulejmán idejében mintegy 200 000 fő) állandó hadseregnek a fenntartása csak az állami jövedelmek koncentrálásával volt lehetséges. A korabeli török hivatali apparátus precizitásától és hatékonyságától az akkori európai társadalmak messze alulmaradtak. II. Szulejmán halálával (Szigetvár ostroma közben esett el, 71 éves korában) megindult a birodalom lassú hanyatlása. Magyarországon a Habsburgok, a tengeren a spanyolok és a velenceiek állították meg terjeszkedését, míg a Fekete-tenger partján megjelentek az oroszok. (Ettől kezdve több évszázadon át állandóvá váltak az orosz–török háborúk a Fekete-tenger ellenőrzéséért.)
 
A XVII. század közepétől a hanyatlás korszaka következett: ezt a zűrzavaros időszakot jellemzi, hogy ebben a században 10 szultán váltotta egymást a trónon, akik helyett gyakran a nagyvezírek irányították a birodalmat, míg III. Oszmán (1700–1757) uralkodásának mindössze 3 éve alatt viszont 15 nagyvezír váltotta egymást. A janicsárok fegyelmezett katonákból „politikacsináló” lázadó erővé váltak. A kaotikus viszonyokon a két Köprülü nagyvezír emelkedett felül, akik a fegyelem helyreállításával, a bajkeverőkkel való gyors leszámolás után újra ütőképessé tették a hadsereget, és a Török Birodalom újra vezető nagyhatalom rangjára emelkedett. Kara Musztafa nagyvezír (Mohamed Köprülü nevelt fia) rosszul értelmezte a győzelmeket, ezért 1683-ban a török seregek (250 000 fő) ismét megostromolták Bécset, ám itt hatalmas vereséget szenvedtek, mire a kiprovokált Habsburgok szövetségeseik (Lengyelország, Bajorország, Szászország) segítségével 1699-ben még Magyarországot is visszafoglalták, és a Balkánon is előretörtek. Ez a balsikerű hadjárat jelentette a birodalom mélypontját. A XVIII. századot az egykor győzhetetlennek hitt – valójában a XVI. század technikai szintjén megrekedt – török hadsereg újabb vereségsorozata jellemezte.
A technikai lemaradás mellett ebben szerepet játszott a hadsereg számának csökkenése, valamint az élelmet termelő parasztság létszámának az apadása is. A janicsárok letelepedését, házasodását lehetővé tevő törvény után a janicsárok már egyre kevésbé voltak feltétlenül engedelmeskedő eszközök a szultánok kezében. A katonapolitikai helyzet elemzése mellett fontos szólni a XIX. század első felében kibontakozott közigazgatási-vallási reformokról is, melyek valójában a későbbi alkotmány kibocsátását készítették elő. III. Szelimet és II. Mahmudot az ún. „reformszultánoknak” is nevezik. A XIX. század elején kibontakozó reformkorban („Tanzimát”) többek között törvénybe iktatták az ingyenes és kötelező oktatás elvét, világi középiskolák, főiskolák és egyetemek alakultak, de az ipari fejlődést és a polgárság politikai hatalmát biztosító rendelkezések még mindig késtek. II. Mahmud volt az első szultán, aki először öltözött európai ruhába és ő volt az is, aki 1826-ban végett vetett a janicsárok örökös lázongásának. Tüzérsége segítségével vérbe fojtotta lázadásukat, majd végérvényesen feloszlatta csapataikat. Helyükbe európai módon felfegyverzett és szervezett sereget állított fel.  
A súlyos gazdasági helyzet mellett politikai elégedetlenség is felütötte a fejét: Abdulaziz szultánt (ur. 1861–1876) azzal vádolták, hogy elárulja Törökország érdekeit a külföldieknek, ezért 1876. május 30-án letartóztatták és helyére unokaöccsét, V. Murádot ültették (1840–1904), akit 93 nap után a trónon egy vértelen palotaforradalmat követően testvére, II. Abdül-Hamid (ur. 1876 -1909) váltott fel. Az államcsíny részvevői magukat „ifjútörököknek” nevezték. A mozgalom 1860-ban alakult, és főbb követeléseik közé a nemzeti tőke fejlesztése, a polgári kultúra fejlesztése, a középkori török életmód elleni harc volt. Pániszlamista eszméik által vezérelve céljuk volt a birodalom mindenképpeni fenntartása is. Miután nem volt közvetlen kapcsolatuk a tömegekkel, így az egyéni terror és az összeeszküvés taktikáját választották. II. Abdül-Hamid 1876-ban alkotmányt bocsátott ki, melyben minden alattvalóját vallásra, nyelvre és etnikumra való tekintet nélkül oszmánnak nyilvánította, egyenlő jogokkal és kötelességekkel. Korszakalkotónak minősült abban a korban, hogy megszüntette a halálbüntetést is. A szultán azonban az alkotmányt két év múlva visszavonta és hatalma megőrzése, illetve a Birodalom ellenségeivel való leszámolás érdekében korlátlan személyes hatalmat vezetett be: megpróbált leszámolni a külföldről is támogatott összeesküvőkkel, akiknek a Birodalom feldarabolása volt a céljuk. Habár a történelemben sokszor negatív jelzőkkel is illették, kétségkívül sok hasznosat is cselekedett: vasútvonalakat építtetett (Damaszkusztól Medináig), iskolákat, kórházakat alapított.
A századfordulóra megnőtt az Oszmán Birodalom gazdasági jelentősége, mind a kivitel, mind a behozatal több mint a duplájára nőtt, de a profitból a nyugati nagytőke is alaposan kivette a részét, ugyanakkor előnytelen kölcsönökkel hatalmas adósságba kergette az államkasszát. Katonapolitikai szempontból a XIX. század végére a legtöbb európai és kaukázusi terület elveszett, kivéve Boszniát, Albániát, Macedóniát és a mai Görögország egy részét. A déli mediterráneumban Egyiptom és Ciprus angol, míg Algéria és Tunézia francia fennhatóság alá kerültek. Bosznia osztrák–magyar befolyás alá került, s a XX. század elején már Albánia is kivált a birodalomból. Az országban uralkodó helyzettel elégedetlen és külföldön szervezkedő ifjútörökök 1908 júliusában fegyveres ellenállást robbantottak ki, mire II. Abdül-Hamid engedett, visszaállította az alkotmányt, és választásokat hirdetett. A szultán ellenforradalmi próbálkozásainak kudarca után II. Abdül-Hamidot véglegesen 1909 áprilisában fosztották meg hatalmától. A trónra ekkor öccse, V. Mohamed (ur. 1909–1918) került, de a végrehajtó hatalmat az ifjútörökök maguk vették a kezükbe. Döntő pozícióba jutva azonban ez a mozgalom teljesen megváltozott: nyílt nacionalista eszméket vallva visszautasították a nemzetiségeknek tett korábbi ígéreteiket, és elfelejtették a parasztoknak tett ígéreteket is. Az országot nemhogy megszabadították volna a külföldi befolyástól, hanem még inkább Németországhoz kapcsolták, mint Abdül-Hamid.
A belső elégtelenséget és a külső vereségeket kihasználva az angolbarát burzsoázia 1912 második felében néhány hónapra magához ragadja ugyan a hatalmat, de azt nem tudja megőrizni, az ifjútörökök 1913 januárjában ismét kormányt alakítottak, és az országot a németek oldalán belevitték az I. világháborúba. Mint a későbi történések megmutatták, ez nagyon téves lépés volt. A kalifátus varázsában bízva az ország vezetői „szent háborút” hirdettek az antanthatalmak ellen, de az ott élő muzulmánok nem keltek fel szavukra. A háború végére nemcsak újabb területek vesztek el, hanem a belső népi elégedetelenség is csúcspontjára hágott. Amikor 1918-ban az öreg V. Mohamed szultán meghalt, a nacionalista vezetők és a katonai oligarchia elérkezettnek látták az időt a hatalomváltáshoz, és szövetkezve egymással elfoglalták a szultán székhelyét. Az ország új fővárosának Ankarát tették meg, és hozzákezdtek a monarchia szétforgácsolásához. Négy év alatt lassanként az új szultán, VI. Mohamed minden jogát megszüntették, úgyhogy az végül önként lemondott az üressé vált tisztéségről és száműzetésbe vonult. Az új rezsim a tradíciókhoz ragaszkodó polgárok lojalitásának megszerzése érdekében II. Abdül-Medzsidet 1922-ben kalifává választotta (ő volt az iszlám 124. kalifája), de két év múlva ezt a tisztséget is megszüntették és kikiáltották a Török Köztársaságot Kemal Musztafa pasával az élen, aki később Kemal Atatürkként a nemzet „atyja”, elnöke és diktátora is lett egy személyben.
 
Az Oszmán-dinasztia ma élő tagjai polgári foglalkozásokat is űznek Miután múlt heti számunkban felvillantottuk a 36 ottomán szultán legjelesebbikeinek a történelemben játszott szerepét, szóljunk az utolsó néhány uralkodó szultán és a ma élő családtagok magánéletéről is. A 31. szultán, I. Abdül-Medzsid (1823-1861) mindösssze 16 évesen került trónra, igazságos és nagylelkű uralkodó volt, de fiatal kora óta alkohol problémai voltak. 39 évesen halt meg, tüdőbajban. A trónon előbb testvéröccse, a tragikus véget ért Abdulaziz került, majd annak halála után egymás után I. Abdül-Medzsid 4 fia is betöltötte ezt a legmagasabb tisztséget. A sötétbőrű és atlétatermetű Abdulaziz szultánról (1830-1876) az a hír járta, hogy eléggé extravagáns személyiség. Folyékonyan beszélt franciául, szerette a költészetet és a zenét, és festett is. Kedvenc időtöltései közé tartozott még a hadihajók tervezése is. Ez mellett a sport területén is jeleskedett: kiváló birkózó, íjász és vadász hírében állott. Miután lemondatták, rá 4 napra rá állítólag öngyilkosságot követett el (felvágva csuklóereit), de valójában a Cseregan palotában megölték. Öt évvel később Midhát és Nuri pasákat elfogták és a gyilkosságért halálra ítélték őket. Az új szultán unokaöccse, V. Murád (1840-1904) lett, de támogatóinak csalódniuk kellett képességeiben, mert egyáltalán nem érdekelték az ország problémái, ezért mindösze 93 nap után lemondatták, így ő lett a legrövidebb ideig uralkodó ottomán szultán. V. Murád lemondása után még 28 évig, haláláig a palotában maradt. Még trónörökös korában, nagybátyjával, Abdül Aziz szultánnal utazást tett Európában, melynek során többek között az akkori walesi herceggel, a későbbi VII. Edward angol királlyal is összebarátkozott. Nagy hatással volt rá a nyugati kultúra. Ő is folyékonyan beszélt franciául és nagy érdeklődést mutatott az irodalom iránt. Az olvasás mellett zongorázott és zenét is komponált. II. Abdül-Hamid (1842-1918) a fővároson kívüli Jildíz-palotaegyütteseben élt háremével és évenként általában csak egyszer látogatott Isztambulba, a Szerail mecsetben tartott istentiszteletekre.


Weblap látogatottság számláló:

Mai: 9
Tegnapi: 11
Heti: 76
Havi: 291
Össz.: 24 862

Látogatottság növelés
Oldal: A birodalom tündöklése 2.
Változó világ kommunikációs,kulturális vímányai - © 2008 - 2024 - valtozovilag.hupont.hu

A honlap magyarul nem csak a weblap első oldalát jelenti, minden oldal együtt a honlap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »